Magkereső

 
10július

Peru - az inkák földje

Peru - az inkák földje
Peru - az inkák földje

Az Andok öt-hatezer méteres csúcsai, végtelen sivatagok, zöld és áthatolhatatlan esőerdők, kopár fennsíkok, hósapkás vulkánok és kétvizű hegyi tavak. Ez Peru. Fantasztikus ország! Kulturális és földrajzi változatossága lenyűgöző. A legtöbbek számára Peru az inka kultúrát jelenti. Ez volt a legnagyobb birodalom az amerikai kontinensen, s egykori pompás épületeiből megmaradt romok még ma is lenyűgözik az odalátogatókat. Az inkák csodálatos és hatalmas országa előtt több indián kultúra létezett, például a moche, a chimu, a chavin vagy a wari. Ám mivel értékelhető írásos feljegyzések csak az inkákról maradtak (a XVI. századi spanyol hódítók leírásai), ők váltak a legismertebbekké. Ez a gazdag ország mindössze egy évszázadig, a XV. század végén bekövetkezett spanyol hódításig állt fent.

Peru lakói túlnyomórészt ma is indiánok. Az elzártabb andoki falvakban élők még mindig beszélik az ősi nyelvet, a kecsuát, és megőrizték szokásaikat. Itt szinte minden nő népviseletben jár: színes szoknya és poncsó, az elmaradhatatlan fekete (vagy régiótól függően fehér) kalap, s hátukon a batyu, amely nem más, mint egy kendő ügyesen megkötve. A tűzifától kezdve a gyermekekig mindent ebben szállítanak. Természetesen minden nőnek hosszú, derékig érő fekete haja két copfba van fonva, ahogy az indiánfilmekben láthattuk. Az indián nagyon kedves és segítőkész nép, de végtelenül szegény és elmaradott. Például mosakodni sem igazán szeretnek, ezért nem is viszik túlzásba… Kultúrájuk döbbenetesen eltér az európaitól. Az indiánok jó szándékúak, nyíltak, vendégszeretőek, szívesen beszélgetnek (ha egyáltalán szóba mernek állni olyan "szerzetekkel", akiknek szőke a haja, és ne adj' isten, még a szeme is kék), és mindenekelőtt nagyon szorgalmasak. Nagy kitartás kell ahhoz, hogy az Andok kopár hegyei közt meg tudjanak élni: a meredek hegyoldalakon teraszokat építettek (ún. inka teraszok), azon termelik meg maguk számára a szerény megélhetéshez szükséges növényeket.

Életem egyik felejthetetlen élménye volt, amikor 2001-ben Peruba utaztam barátaimmal. Három hét alatt egy csodálatos körutat tettünk meg. Peru nagy ország, körülbelül tizenháromszor akkora, mint Magyarország. A távolságok nagyok, az úthálózat pedig rossz állapotban van. A fő tömegközlekedési eszköz a busz, amivel szinte mindenhová el lehet jutni, kérdés csak az, mennyi idő alatt. Az utak ugyanis ritkán betonozottak. Az egyetlen hosszabb betonozott út a Csendes-óceán partján végigfutó Panamericana. A többi földút, megszórva kisebb-nagyobb rögökkel, néhol sziklákkal. Ezek igencsak próbára teszik az embert egy helyi viszonylatban hosszúnak nem is nevezhető 15-20 órás úton.

Maguk a buszok sem épp tökéletesek, például lerobbannak az Andok közepén, de a peruiak nyugodt emberek: nem bosszankodnak, ha az utazás 3-4 órával tovább tart a tervezettnél. Peru két legfontosabb városát például csak földút köti össze. Ezt a 700 kilométeres távolságot a buszok három (!) nap alatt teszik meg. Azaz lenne mit fejleszteni az infrastruktúrán...

Lima

Peru fővárosa a Csendes-óceán partján a sivatagban fekszik. Modern de nem különösebben érdekes nagyváros. Annak ellenére, hogy az Egyenlítőtől csupán 12 fok távolságra van, nincs elviselhetetlenül meleg. Ennek az az oka, hogy az óceán Lima - Plaza de Armasfelől érkező felhőket az Andok megakasztja, és így a köd megáll a város felett. Limában nagyon ritkán süt a nap, az örökösen felhős ég pedig nyomasztó.

Peru népességének (24 millió) egy harmada Limában él. A város zsúfolt és zajos, állandóak a forgalmi dugók. Főtere a Plaza de Armas (Peruban minden település főterét Plaza de Armasnak hívják, legyen az apró falu vagy modern metropolisz), amely valaha a város szíve volt. Sajnos a spanyol gyarmatosítók által épített (koloniális) épületek nem maradtak meg.

Minden Peruba látogató turista Limába érkezik, de mivel a város különös látnivalókat nem kínál, hamar az ország más tájai felé veszi útját.

Ica

Kellemes hangulatú koloniális kisváros. Limától délre, 400 méterrel a tengerszint fölött az óceán partján fekszik. Ez a magasság már elég ahhoz, hogy a városra ne telepedjen rá a tengeri köd, a "garúa".

HuacachinaIcát nagyon fehér és finom homokú dűnék veszik körül. Több oázis is található errefelé pálmafákkal, lagúnákkal, kisebb tavakkal. Ezek közül a legszebb az Ica melletti Huacachinában található. Itt a legnagyobb a kontraszt a zöld liget és a körülötte leszakadó homokhegyek között. Huacachinában ún. "sandboardot" is lehet bérelni a helyi indiánoktól. A finom homokon a deszka rendkívűl jól csúszik, de szinte irányíthatatlan. Szerencsére nem lehet nagyot esni, hiszen a homok olyan puha, hogy nem üti meg magát az ember.

Icából utunkat Arequipa felé vettük. A menetrend szerint 12 órás buszútból latinosan 18 óra kerekedett, de ez itt megszokottnak mondható. Az utak szélén "lesben állnak" az árusok, s az amúgy is tömött buszokra minden megállónál 10-15 árus nyomakszik föl, kínálgatja portékáját: zsemlét, üdítőt, rágcsálnivalókat. Ezekközül legnépszerűbb a banánchips: vékony szeletekre vágott banán olajban megsütve és megsózva (!). Mivel Peruban sok szegény, az embereknek igen jelentős része út menti árusításból próbál megélni.

Arequipa és környéke

Peru második legnagyobb városa, Arequipa már 2300 méterrel a tengerszint fölött fekszik az Andokban. Gyönyörű hegyek övezik: 5-6000 méter magas hófödte vulkánok. A város szinte európainak mondható a többihez képest. Épületei azonban nem tekintenek vissza hosszú múltra, ugyanis a várost teljesen lerombolták a földrengések és vulkánkitörések.

Santa Catalina kolostorA Santa Catalina kolostor - egyike a kevés, spanyol időkből megmaradt épületeknek - 1580-ban épült. A kolostor 20.000 négyzetméteres területén utcák, terek találhatók, szinte város a városban. A kolostorvárosnak nemcsak harmonikus épületei, hanem színei is felejthetetlenek: kerengőit, utcáit, tereit a legcsodálatosabb pasztellszínek teszik emlékezetessé. Minden utca, minden tér más-más színű, mintha az ember egy elvarázsolt helyen járna. Ebbe a zárdába – fizetés ellenében - csak a leggazdagabb spanyol családok lányai kerülhettek be. Hogy az apácáknak ne kelljen lemondani megszokott életmódjukról, szolgákat tarthattak, zenészeket hívtak meg, s gyakran "partikat" rendeztek a kolostorban.

Arequipából 4 óra az út Chivayba. A busz 5000 méter magas hágókon kel át, hogy megközelítse ezt az Andok hegyei között megbúvó kis falut. A 2500 méternyi emelkedés - néhány órán belül - igencsak próbára teszi az ember szervezetét. Ilyen magasságban ugyanis jóval ritkább a levegő. Aki nem akklimatizálódott előtte, számíthat rá, hogy az oxigénhiánytól borzasztó rosszul lesz, sőt sárga foltokon kívűl mást nem is fog látni egy ideig (mi is így jártunk).

Chivay fantasztikus kis falu, 3800 méter magasan, égbenyúló hegyek között fekszik. A főtéren (természetesen Plaza de KondorkeselyűkArmas), egy templomon és néhány utcácskán kívűl nincs itt más, de a falucska fekvése feledhetetlen élményt nyújt. Esténként az indiánok összegyűlnek, s szól a pánsíp, játsszák az igazi andoki zenét (kb. mint az Astoriánál az aluljáróban).

Chivay mellett húzódik a Colca-kanyon, a világ legmélyebb kanyonja. Alján a Colca folyó kanyarog, körös-körül pedig hófödte hegyek emelkednek.

A Cruz del Condorhoz (Kondor keresztje) buszok viszik föl a turistákat. Csodálatos innen a kilátás, a kanyon az ember lábai előtt szakad le. Reggelente andoki kondorkeselyűket látni itt, amelyek a legnagyobb testű repülő madarak. Szárnyuk fesztávolsága eléri a három métert is. Reggel 9 óra körül jönnek elő táplálékért: lélegzetelállító látvány, ahogy elegánsan, egy szárnycsapás nélkül vitorláznak a levegőben élelem után kutatva.

Az út Cruz del Condorból Chivayba igazi andoki falvakon át vezet. Titicaca-tóHihetetlen, hogy az emberek ilyen helyeken is képesek élni. A házak, a kerítések úgy-ahogy össze vannak hordva néhány kőből, romosak, az utcán disznók sétálnak. Iszonyatos a szegénység. A semmi közepén van a falu, busz is csak hetente egyszer jár erre. Mi több, mint 3 órát vártunk, hogy egy autó jöjjön és végre felvegyen minket. Az európai turistát megdöbbenti az ilyen kis falvak érintetlensége, elhagyatottsága, elszigeteltsége, és az, hogy így is lehet élni: az itteni embereknek nem is hiányzik a nagyváros nyüzsgése, és a civilizáció vívmányai.

Titicaca-tó – Puno

Generációk tanulták, hogy a Titicaca-tó (3800 méter magasságban) a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Ez nem igaz. Több hajózható tó van 4000 méter fölött is. Az viszont igaz, hogy a Titicaca-tó 170 kilométeres hosszúságával Dél-Amerika legnagyobb, s a világ legúszó szigetnagyobb 2000 méter fölött fekvő tava. A havas hegyek és a tó mélykék színe éles kontrasztot alkot.

Puno a Titicaca-tó partján fekszik, nem túl érdekes, de jellegzetes perui város, szürke, illetve téglaszínű meszeletlen házaival, elhanyagolt utcáival. Punóból hajókirándulást lehet tenni az nádból készült "úszó szigetekre". Amikor a nád alulról kezd elrodhadni, felülről újabb rétegeket tesznek rá, így a talaj nagyon ruganyos és puha. A szigeteken lakó indiánok még a házaikat, és a csónakjaikat is nádból készítik Életük teljesen össze van kötve a totora náddal. Az aymara nyelvet beszélő indiánok évszázadokkal ezelőtt kezdték ezt az “úszó életmódot”, hogy elszigeteljék magukat az inkáktól. Ma a szigeteken 300 indián él. A legnagyobb szigeten több épület, sőt még iskola is van. A lakók a turizmusból próbálnak megélni.

Cuzco

Cuzco a kontinens legrégibb folyamatosan lakott városa. A legenda szerint a XII. században alapították. Valaha az inka birodalom fővárosa volt. A várost egykori lakói puma alaprajzúra építették. Ősi falaiból nagyon sok ma is áll.

SacsahuaymanA spanyolok Francisco Pizarro vezetésével 1533-ban érték el Cuzcot, el is foglalták, de főváros nem maradhatott, ugyanis a spanyoloknak - mint hajós népnek - összeköttetésre volt szüksége az anyaországgal, ezért alapí totta Pizarro Limát a tengerparton. Cuzco jelentőségét fokozatosan elvesztette, a XVI. század végére csendes várossá vált.
Újbóli fellendülését 1911-ben a Machu-Picchu felfedezésének köszönhette, ettől fogva provinciális városkából Peru turisztikai központjává vált.

Coricancha az inka birodalom leggazdagabb arannyal borított temploma volt: hétszáz darab tömör (2 kilogrammos) aranylemez fedte falait. Mára mindebből a gazdagságból csak a kőfalak láthatók, a rengeteg aranyat a spanyol hódítók elhurcolták. De ezek sokszögűre faragott kövek tökéletesek: úgy vannak összeillesztve, hogy egy papírlap sem férne közéjük. Ez adta a falak rendkívüli stabilitását, ezért élték túl a többszöri földrengést is. De hogyan tudták az inkák megfaragni a köveket? Hiszen sosem került elő olyan tárgyi lelet, melynek keménysége alkalmas lett Piac Cuzco környékénvolna ilyen ellenálló kőzet megmunkálására... A válasz talán örök rejtély marad.... Az inkák "trapezoid" építkezési módja is a földrengések elleni hatékonyabb védekezést szolgálta: falaik is a trapéz száraihoz hasonlóan összetartanak.

Sacsahuayman az egykori puma alaprajzú város feje volt. Ma is állnak a cikk-cakkba épített falak, a puma fogai, melyek támadás esetén a város könnyebb védhetőségét is elősegítették.
Cuzcoban több, spanyolok által épített katedrális, templom is megmaradt. A templomok jellegzetessége, hogy barokkosan gazdagon díszítettek, kívülről pedig zömöknek tűnnek.

Cuzco közkedvelt turistaközpont. Nagy látogatottságának köszönhetően nem is olyan szegény, mint a többi perui város: házai le vannak festve, utcái betonozottak, és a helyi indiánoknak sem marad tátva a szájuk egy-egy fehér ember láttán.

Trujillo

A város északon, a tengerparton fekszik. 1536-ban alapították, kedves koloniális város, a lerobbant andoki falvak után kimondottan üdítő látvány. Trujillo környékén több régészeti feltárás is található.

A moche indián kultúra az i.sz. VI-VII. században virágzott. Írott források hiányában a kultúráról csak a gazdag leletanyagból tudhatunk meg egyet s mást.
Két moche építmény maradt fönn Trujillo mellett: a Nap és a Hold temploma. Mindkettő piramis alakú. A Nap temploma a legnagyobb Kolumbusz előtti építmény Dél-Amerikában: 342 x159 méter, magassága 45 méter volt valaha. Kb. 140 millió darab vályogtéglából építették. Sajnos a templomokból ma már alig látszik valami, a homok befújta őket, a szél és az eső lekoptatta. A turista képzelőtehetségére van bízva, hogy mit lát a két homokhegyben. Az a Nap templomamindenesetre látszik, hogy valaha monumentális építmények lehettek.

A chimu kultúra 1000-1470-ig virágzott, míg az inkák le nem igázták őket. Társadalmuk jól szervezett volt. 1300 körül hatalmas (28 négyzetkilométer területű) fővárost építettek maguknak Chan-Chan néven. Ez a legnagyobb Kolumbusz előtti város Amerikában. A hajdani fantasztikus gazdagságból csak a falak maradtak meg, amelyek vályogszerű anyagának összetételét máig sem sikerült pontosan megállapítani. Chan-Chant valamelyest rekonstruálták, így ma többek között a hatalmas méretű főtér, a víztározó, a tanácsterem látható. Sajnos az időjárás viszontagságai itt is erősen megviselték a romokat, s bár megpróbálják megmenteni az értékes maradványokat, egyelőre nincs erre elég pénz.

Az Inka ösvény és a Machu-Picchu

Az inka uralkodók tökéletes üzenetközvetítő rendszerrel hálózták be a birodalom területét. Ezen úthálózathoz tartozott a Machu-Picchura vezető inka ösvény is. A központ Cuzco volt. Innen indultak a küldöncök, akik - mivel az inkák a kereket nem ismerték - gyalog tették meg az utat. Egy nap alatt 400 km távolságra juthatott el a küldemény, illetve a hír. A Machu-Picchura az inka időkben csak ez az egy ösvény vezetett. Ma már vonattal is megközelíthető, de szerintem úgy teljes az élmény, ha az ember meg is mássza, végig kínlódja az utat.

A túra 3-4 napig tart, az úton nincs bolt, nincs ivóvíz, csak a hegyek, a dzsungel, és amit az ember a hátizsákjában magával visz. Ez persze nem kis súlyt jelent: 3-4 napra elegendő ivóvizet, élelmet, hálózsákot, sátrat, és rengeteg meleg ruhát, ugyanis a nappali meleg ellenére éjszaka jóval fagypont alá esik a hőmérséklet.

Az út három magas hágón vezet át (4200 m, 3900 m, 3500 m.). A levegő ritkább, az oxigén kevés, így hát a turista iszonyú erőkifejtések mellett is csak poroszkálni tud felfelé, hátán a 10-15 kg-os hátizsákkal. Gyakran meg kell állni levegőt venni, mert ha nem, pillanatok alatt elsötétül a világ és földön találja magát az ember. De miután ezt én is saját bőrömön tapasztalhattam, elhittem az útikönyv tanácsait, hogy nem érdemes túlfárasztani magunkat. És ha véletlenül elfogy a napra pontosan kiporciózott élelem és víz, akkor nincs mit tenni, éhesen kell tovább mászni.

A coca-levél itt nem tiltott áru - habár a belőle készített kokain az - és teljesítménynövelő hatása miatt, illetve mivel csökkenti az oxigénhiány tüneteit, kedvelt "csemege" mind az indiánok, mind pedig a vállalkozókedvű turisták körében.

Dzsungel

Az első az első hágó feléig jutunk el, itt kell sátorozni és másnap friss erővel megmászni a 4200 méteres hágót. A mászás nem épp kellemes, viszont annál jobb, amikor felérünk a hágó tetejére. Számomra ez volt a túra csúcspontja. Innen újra lefelé visz az út a völgybe, majd onnan ismét föl a második hágóra. Azt hinnénk, hogy lefelé legalább kipihenhetjük magunkat. Sajnos ez nem így van, mert fél méter magas lépcsőfokokon lemenni ezer, vagy még több métert nem kimondottan pihentető, sőt...
A hágóról csodálatos a kilátás a környező hófödte hegyekre, főleg a harmadik napi látvány lenyűgöző. Ekkor már a dzsungelben vezet az út.

A harmadik nap este érünk el a turistaházhoz (az első "civilizált" hely az ösvényen). Itt végre lehet vizet kapni (jó pénzért: 700 Ft/másfél liter), sőt zuhanyozhatunk is, persze csak jéghideg vízzel. De az már nem számít, ha három napig mindenfajta tisztálkodást nélkülözni kényszerültünk. A negyedik napon az utolsó kilométerek megtétele után végre elértük a Machu-Picchut.

Az Andok hegyláncai között egy csaknem megközelíthetetlen hegynyeregben bújnak meg a titokzatos romok. Mint a többi inka építménynél, a szabálytalan köveket itt is úgy faragták, hogy a közvetlenül egymás mellé helyezett darabok kötőanyag nélkül is pontosan illeszkedjenek. Ez az építkezési mód időtállóbb, mint bármely más módszerrel megépített fal.

A város neve (Machu-Picchu) régi csúcsot jelent, elnevezését a közeli hegyről kapta, mivel eredeti nevéről semmiféle adat nem maradt fenn. 1911-ben fedezték fel, teljesen érintetlen, csak a vadon növényzetétől kellett megtisztítani, minden a helyén áll, a házakról csupán a nádfedelek hiányoznak. Pusztító nyomokra semmi sem utal, hiszen a spanyolok sohasem találták meg ezt a helyet, amelyet lakói talán vízhiány miatt hagyhatták el. A kopár, sziklás teraszokra az indiánok a hátukon hordták fel a termőföldet.

A Machu-Picchun Inti, a Napisten tiszteletére utaló nyomokat találtak. A Nap templomát a Nap lányai őrizték, ezt bizonyítja az is, hogy sokkal több női csontvázat találtak. Egyes tudósok a várost az inkák utolsó menedékhelyének tartják. A Machu-Picchu templomok, paloták és csillagvizsgálók együttese. Az inka papok megfigyelték a csillagos ég változásait, ezáltal tekintélyre és hatalomra tettek szert. Az áldozati lámák beleiből jósolták meg az időjárást. Feltehetően sor került itt emberáldozatokra is.

A Machu-Picchu a legszebb helyek közé tartozik, amit életemben láttam. Az ember megérkezik, és csak ül és nézi a tökéletes harmóniát, ahogy ez a romváros elterül kopár hegyek között. Leírhatatlanul szép és elgondolkodtató a látvány: szükség volt -e arra, hogy az indiánokat megtérítsék és megismertessék velük az európai civilizációt? Szükség volt-e arra, hogy ennek érdekében lemészárolják őket? Hiszen ez a nép olyan harmóniában élt itt, míg fel nem fedezték őket, hogy Európa csak irigyelhette volna...

Kapirgálódomb: Online táp, Offline csipegetni való, Szemezgető: Arequipa - Ica - Lima - Machu-Picchu - Peru - Titicaca tó