Magkereső

 
15március

Lomtalanítás, ahogy az kell...

Lomtalanítás, ahogy az kell...

A lomtalanítás elemi ösztön, melyet ideig-óráig lehet ugyan a tudattalanba száműzni, csakhogy az az elfojtásból fakadóan kényszercselekvésként fog előbugyogni.
 
Ha eljön az idő, takarítani kell...
Akkor aztán jól megnézhetjük magunkat! Lomtalanítani tehát muszáj. Miként az élő szervezet is uszkve hétesztendőnként leveti magáról a felesleget, a magunk teremtette környezetet sem ártalmas legalább ilyen gyakorisággal megtizedelni. Vagy megötödölni, de hagyjuk a magasabb matematikát.

A kapkodás nem vezet semmire. Mindenekelőtt az ideológiai hátteret kell megteremteni egy-egy lomtalanításhoz, és ezt mérhetetlenül. Az élet nagy kérdései törnek fel az emberben, ahogy ott ül, az életterének becézett trágyadomb közepén, szomorúan, hogy ez így végképp nem mehet már tovább, valamit tenni kell. Minden pátosztól mentesen úgy szól a kérdés: ő vagy én.

Intellektuálisabb megközelítésben elsősorban önmagunkból kell kiindulnunk. Megtartjuk-e ezt a kissé kopott, de mindenképpen az unásig ismert arcot, avagy megszabadulunk tőle? Melyik részétől leginkább? Ha ez megvan, vegyünk egy nagy levegőt, és értő szemekkel tekintsünk körbe. A falak például csak arra valók, hogy leszűkítsék mozgásterünket. Ahol nem megoldható a falbontás (lakótelep, társ- és albérlet), ott is mindenképp gyűrjük a szemétbe a bepókhálósodott Rembrandtokat, korai Picasso-kat, unja tovább más. Jöhet a tárgyszerű belsőépítészet. Biztosra vehető, hogy tizenéves családi asztalunk puszta látványába is beleborzongunk,, ideje tehát áttérni a távol-keleti típusú, földről evési szisztémára. Minek következtében persze az ülőalkalmatosságok is merőben feleslegessé válnak, utcára velük, úgyis billegett mindegyik.

Ha már konyhaművészet, le kell számolni egynémely rosszindulatú edénnyel is: épp elég ideig bosszantottak bennünket azzal, hogy mindenfajta temporális körülmények között egyrészt kifuttatták, másrészt odaégették a bennük forrongókat. Valószínűleg ez az a pszichés stáció, amikor a lomtalanítást végző akaratlanul is bevadul. Vérbe borult szemmel esik neki a további használati tárgyaknak. Évek óta nem lehet kimosni azt a rohadt csokifoltot a pokrócból? Szemétre a mosóporral, mosprofistul, kisrókástul! Kiválóan ki lehet hajítani magát a pokrócot is, ha előtte jól összegyűrjük a hasonlóképp rosszindulatú tulajdonságokkal bíró gonoszokkal. Jöhetnek a ruhák. Kihíztunk? Hulljon a férgese. Ilyenkor jön el a különböző színek korszaka: meg lehet szabadulni mindentől, ami kék (zöld, sárga, piros, és így tovább, értelemszerűen). Nem lehet kicsinyesnek lenni. Nem olyan világban élünk.

Ruhák, cipők, sálak, kesztyűk és helyeske kalapok után nagy lélegzet: könyvek. Ez a legnehezebb, mert akármilyen is a gerincük, a látványuk nagyon megszerethető. Az iratok közül is ki lehet dobni a szemlátomást feleslegeseket: tavalyi tébékártyát, úttörő-igazolványt, elismerő okleveleket, jó tanuló-jó sportoló plecsniket. Továbbá a születési anyakönyvi kivonatokat, házasságleveleket, kórházi zárójelentéseket, feljelentéseket, szerződéseket, jelzálog-értesítőket, gépjármű felelősségbiztosítási utolsó felszólításokat, lejárt recepteket. Névjegyeket, ismeretlen nevekkel. Aztán az ismertekkel is. Aztán a rokonokat, ismerősöket, barátokat. A telefonregisztert. Fecnire írott telefonszámokat, amelyeket eddig se hívtunk, soha. Aztán magát a telefont, telefonállványt és irattartó szekrényt. Ha időközben hazaérkezik a család, hideg és józan tekintettel mérjük végig. Borzongjanak csak.

 

Kapirgálódomb: Offline csipegetni való, Tyúkoknak, Szemezgető: lomtalanítás