Magkereső

 
04november

Káosz és rend a párkapcsolatban

Káosz és rend a párkapcsolatban
Káosz és rend a párkapcsolatban

Platón már az ókorban úgy gondolta, hogy egy párkapcsolat akkor lesz tökéletes, ha megtaláljuk elveszett másik felünket. De mi van akkor, ha az évek során rájövünk, hogy az a fél mégsem olyan tökéletes, sőt! Kiderül róla, hogy lusta, rendetlen, szétszórt, pontatlan vagy éppen ellenkezőleg, elviselhetetlenül tüchtig, pedáns, rendmániás.

„Alapjában véve a feleségem éretlen volt. Ülök békésen a kádban, ő meg bejön és elsüllyeszti a kishajóimat.”Azt hiszem, Woody Allen, mint annyiszor, most is fején találta a szöget és a lényegénél ragadta meg a problémát. Az alapvető kérdésnek ugyanis rend és rendetlenség esetében is a tolerancia tűnik. De ki toleráljon kit?

A rendes a rendetlent? Vagy fordítva? Amikor a tolerancia szót használjuk, általában elfelejtjük, hogy az egész akkor ér valamit, ha kétirányú. Ha valaki kreatív káoszban érzi jól magát, annak ugyanakkora megpróbáltatás elviselni egy rendmániást, mint fordítva.
Mégis, a tapasztalat az, hogy minden együttélésben előbb vagy utóbb kialakul valamilyen rend, ha az mégoly kaotikusnak, elfogadhatatlannak vagy egészségtelennek tűnhet is némely kívülálló számára.

Szereposztás
Az egész ott kezdődik, hogy adva van a férfi és adva a nő, másféle neveltetéssel, másféle normákkal a hátuk mögött, és hirtelen megérkeznek egy új kapcsolatba. A kezdeti egyenrangúság után elindulnak a közös úton, és lassan kiderül, hogy milyen is a másik, hogy képzeli a kapcsolatot, milyen szerepet kíván betölteni ebben a formációban. A családterapeuta szerint nagyon sokféle kapcsolati formát lehet megkülönböztetni, amelyek akarva-akaratlanul rányomják a bélyegüket a párra. Gyakori a tanár-diák kapcsolat, amikor a férfi vagy esetleg a nő vállalja az irányító szerepet, aki a biztonságot adja, okít, tanít, mindig megmondja, hogy mi legyen, és a diák boldogan elfogadja ezt a felállást. A baj csak akkor kezdődik, amikor ez megfordul és a diák felnő, megkapja a „diplomáját”, és rájön, hogy ez így nem működhet tovább, innen menekülnie kell. Véget akar vetni az alárendelt, függőségi szerepnek, amelyet – valljuk be – nagyon nehezen lehet megfordítani. Hiszen melyik tanárból lesz újból szívesen diák?

Ugyanilyen kapcsolati forma az egészség-betegség felállás, ahol az önmagát egészségesnek vélő fél mindent elkövet a „betegért”, segíti, vigyáz rá, óvja, védi. Csakhogy egy ilyen beteg helyzetből is egyszer ki lehet gyógyulni, s megváltoztatni az irányt itt sem lehet. A felelős-felelőtlen forma is gyakori, ahol sokszor hallani, hogy „ Már megint szórod a pénzt! Nem tudsz egy kicsit sem odafigyelni, spórolni!” Bezzeg a felelős mindenre odafigyel és egész nap csak azon bosszankodik, hogy az a felelőtlen már megint milyen bajt okoz neki. A felelőtlen pedig egy idő után megunja, hogy folyamatos lelkifurdalással kell élnie, hogy mindenért kiosztják, hogy már önálló akarata sincsen. A megmentő és megmentett felállásban a nő vagy a férfi magára vállalja a hős megmentő szerepét, és állandóan istápolja a másikat. S még ha a másik már szeretne is kilépni ebből a szerepből, s végre ő is szeretne valakit megmenteni, nem tud, mert mindig rányomják azt a bélyeget, hogy itt ő a megmentett és nem fordítva.

Szerepcsere
Ezek a pszichológiai tipológiából átvett szerepek persze nem kőbe vésettek, különböző fokozataik vannak, nem is vegytiszták, gyakran keverednek egymással, és ami a legérdekesebb, szerepcsere is történhet. Ismerek egy házaspárt, akik alig voltak húszévesek, amikor összeházasodtak, megszületett az első gyerek is (akit még másik három követett), és bizony amíg Ági ellátta otthon a teendőket, Ferenc meglehetősen bohém életet élt. Semmi extra, egyszerűen úgy élt tovább, ahogy a húszéves egyetemista fiatalember szoktak gyerek és feleség nélkül. Az évek során Feri egyre kevesebbet bulizott, egyre ritkábban járt sörözni a haverokkal, majd abbahagyta a cigarettázást is, elkezdett rendszeresen futni, és beiratkozott még egy egyetemre. Eközben Ági pedig valahogy elbohémesedett, azokra az összejövetelekre, ahová korábban együtt mentek vagy csak Feri járt, elkezdett egyedül járni, és miután abbahagyta a negyedik gyerek szoptatását is, elkezdett dohányozni. Rút szokás, persze, de azt hiszem, itt nem csak a dohány élvezetéről van szó. Feri ifjúkorában kifejezetten rendetlen életet élt, de az évek során felnőtt a feladathoz, igazi férj és apa lett belőle, és ami a legfontosabb, Ági nem dobta be az elején a törülközőt, hanem volt türelme mindezt kivárni. Idővel a rendesség és a rendezettség egyre növekvő terheit testálhatta át Ferire, miközben magának egyre több lazaságot engedhetett meg.

A vágy titokzatos tárgya
Egy egész életet ugyanabban a szerepleosztásban leélni, azt hiszem, lehetetlen. Az a kapcsolat halálra van ítélve, amelyikben a felek nem képesek váltani, hanem ugyanazokat a köröket róják unos-untalan. Általában kétféle döbbenetes felismerés éri az embert: az egyik az, hogy a kedvesének is vannak önálló vágyai. Ezek a vágyak a kapcsolat elején mind felé irányulnak, de aztán később más tárgyuk is lesz, és ez gyakorta letaglózó élményként éri a partnert. A másik megdöbbentő felismerés az szokott lenni, hogy az embernek magának is vannak olyan vágyai, amelyeknek a létezését még csak nem is sejtette. Óriási hibát követ el például az, aki azt hiszi, hogy az esküvőn kimondott igen automatikusan immunissá teszi többi emberből áradó vonzerő iránt. Aki kimondva vagy kimondatlanul ezt hiszi, az szokott a legjobban meglepődni, amikor azon kapja magát, hogy a házastársán kívül valaki más is megtetszett neki. Ekkor úgy érzi, hogy el kell válniuk, mert az egész házasságnak már semmi értelme, a kapcsolat nem őszinte, a szerelem elszállt, és itt a világvége. Pedig nincs.

A legjobb, ha arra készülünk, hogy minden házasságban vagy hosszan tartó kapcsolatban elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor kedvesünkön kívül valaki más is megtetszik, és ez alól – akármennyire is az ellenkezője látszik reálisnak most – senki sem kivétel. Ez első hallásra talán lehangoló lehet, mert sokkal inkább érzelmi viharokat ígér, mint lerendezett, nyugodt életet, de valójában nagyszerű és szükségszerű dolog, mert egész emberi civilizácónk dőlne össze enélkül. A más emberek iránt érzett vonzalom nélkül a legjobb esetben is hideg, számító robotok módjára tudnánk csak embertársainkkal viselkedni, ha nem gyilkolnánk mindjárt halomra egymást. Ha nem lenne vonzalom, akkor a „jóság” hihetetlenül elvont fogalom lenne, amiről már mindenki hallott rebesgetni, de látni még senki sem látta.

A rend mindenkori őre
De hogy visszakanyarodjunk eredeti témánkhoz, egy párkapcsolat kezdeti szakaszában kialakult status quo nem tart örökké: a két fél életébe különböző ritmusban lépnek be addig ismeretlen, elnyomott vagy vadonatúj vágyak, és érthető, hogy ilyenkor a lendületbe jövő fél másmilyen teret és másmilyen szerepet igényel magának, mint addig. Persze a házastársnak vagy partnernek nehéz lehet elfogadni, hogy párja figyelme és szeretet nemcsak rá, hanem másfelé is irányul, de – közhely, mégis igaz – a szeretet olyan dolog, amiből minél többet ad az ember, annál több marad neki. Az ilyen kifelé forduló korszakokban a partner a legjobban teszi, ha hátrébb húzódik és átveszi a megtartó, fenntartó, összefogó szerepet, hadd élje kedvére „bohémabb” korszakát a kedvese. Az ilyen életszakaszokat szokás „önmegvalósításnak” is nevezni, de szerintem helyesebb ezeket „kiáradó korszakoknak” hívni, melyek jönnek és elmúlnak.

Kapirgálódomb: Tojások voltunk, Szemezgető: bohémság - káosz - párkapcsolat - pedantéria - rend