Magkereső

 
12június

Hurrá, nem nyaralunk!

Fogyasztói társadalom
Hurrá, nem nyaralunk!

Miért sikerül olyan gyakran pocsékul a várva várt nyári vakáció?

Az ember csak dolgozik látástól mikulásig, állandóan nyomasztja a munkahelyi stressz, minden este hullafáradtan zuhan be az ágyba, hétvégén pedig meredten bámulja a tévét és néha vad shopping-ámokfutásba kezd. Ebből a zsibbasztó monotóniából csak a nyaralás a kiút, amit úgy vár, mint a megváltást. De rendre csalódnia kell.

„Tavaly Olaszországban nyaraltunk a tengerparton én, a férjem és a két gyerek és mindenki pocsékul érezte magát. Idén nem mentünk külföldre, csak a Balatonra, de ott is mindenki pocsékul érezte magát. Egyszerűen nem értem. Minek megyünk nyaralni, ha úgyis mindig katasztrófával végződik?!“– fakadt ki egy kedves ismerősöm, miután visszatért egyhetes nyaralásából a magyar tenger mellől. De csak magát okolhatja, mondja, mert minden évben beleesik ugyanabba a csapdába. Kamasz gyerekei évről évre unottabb pofákat vágnak a közös nyaralás alatt, a férje évről évre többet szeret heverészni és kevesebbet kirándulni. Közös programok? Ugyan már! Legfeljebb néhány igazán parázs veszekedés, amiben viszont mindenki lelkesen részt vesz, hogy utána sértődötten vonulhasson el a szobájába.

Túlzott vágyak
Miért van az, hogy az ember állandóan a nyaralásról ábrándozik és amikor odakerül, semmi sem úgy sikerül, mint azt eltervezte? Nem hiszem, hogy csak a stressz miatt. Már évekkel ezelőtt írt unk az ún. „holiday blues“ jelenségről, amikor a várva várt nagy utazás előtt inába száll az utazó bátorsága és legszívesebben nem menne sehova. Ennek testi tünetei is lehetnek, mint például hirtelen jött, megmagyarázhatatlan láz, hasmenés, hányás stb. Amikor az embernek ott kell hagynia jól ismert környezetét, megszokott hétköznapjait valami ismeretlenért , hát bizony előfordul, hogy megretten. Biztos ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy az egész évben várva várt nyaralás kudarcba fullad.

És gondolom, azt is mindenki észrevette már, hogy amit nagyon vár, amire nagyon vágyakozik, az soha nem úgy szokott sikerülni, ahogy szeretné. Egy olyan randinak, találkozónak vagy bulinak, amiért az ember a fél szemét is odaadná, csak csalódás lehet a vége, mert gyakran olyan földöntúli elvárásokat támasztunk velük szemben, amelyeket egyszerűen lehetetlen teljesíteni.
A nyaralást pedig különösképpen úgy várja az ember, mint a messiást, és következőkben igyekszem bebizonyítani, hogy ez kissé ideerőltetett hasonlat mennyire nem sántít.

Munka, vásárlás, tévézés
„Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás“– ez a Beatrice-dal történetesen éppen nyolcéves fiam egyik kedvenc nótája (a másik az Irigy Hónaljmirigytől a Numerakirály, ami miatt eleget magyarázkodtunk már a feleségemmel, hogy „még úgysem érti a gyerek“). Szóval, a Beatrice-szám kapcsán gondolkoztam el, hogy mennyire megváltozott a világ. Nyolc óra munka helyett 10-12 óra munka, nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás helyett pedig átlag hat óra tévézés, néhány óra alvás és a fennmaradó időben pedig fogyasztás, fogyasztás és fogyasztás.A munka, fogyasztás és tévézés hármasában tengetjük az életünket. És az igazi megdöbbenés akkor következik be, amikor az ember betekint az ilyen élet mögé és ott nem talál semmit. Rájön, hogy az élete tartalmatlan. Az emberi kapcsolatok kiüresedtek, felszínessé váltak, a barátságok eltűntek, barátok helyett haverok vannak. Az ember idegennek érzi saját legbensőbb érzéseit, és az életét nem itt és most a jelenben, hanem a múltban, esetleg a jövőben vagy valami soha el nem érkező álomvilágban éli.

Az elfogyasztott fogyasztó
Andy Warhol, aki a (poszt)modern ember életérzését először öntötte formába, egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy ő a nap 24 órájában, megállás nélkül dolgozik. Warhol saját imidzsének a felépítését értette munkán. Mindig és minden pillanatban Andy Warholt játszotta , egy üres héjat festegetett, színezgetett, polírozgatott a nap 24 órájában. Barátai nem voltak, csak munkatársai, nem szeretett semmiben sem részt venni, csak megérkezni és esetleg nézelődni. És közben egyre-másra készítette a korszak legnépszerűbb fogyasztási cikkeinek a szitanyomatait.
A 80-as években a nálunk létező szocializmus végső felbomlása egybeesett nyugaton valami teljesen újnak a kialakulásával, amit egyes gondolodók szoktak „ a posztmodern ember kialakulása“, „az én kiüresedése“, „a végső elidegenedés“, és más kacifántos kifejezésekkel jellemezni, de ami valójában mind ugyanazt a jelenséget takarta, nevezetesen a fogyasztói társadalom térhódítását. Ez a folyamat nálunk is lezajlott, csak sokkal gyorsabban, mint nyugaton és mi sokkal naivabbak és kiszolgáltatottabbak voltunk, mint a nyugatiak. Az eredmény meg is látszik. A fogyasztói társadalom hazai adventjét először osztatlan örömmel fogadta mindenki. A kezdeti optimizmust törvényszerűen követte a kiábrándulás, míg ma ott tartunk, hogy a fogyasztói társadalmat megváltoztathatatlan tényként kezeljük és elfogadjuk. Pedig pontosan ez a mindent és mindenkit árucikként kezelő szemlélet a felelős azért, hogy a legmélyebb emberi kapcsolatok – mint például a házastársak, szülők és gyerekek, igaz barátok közötti – meggyengül. A fogyasztói szemlélet szőröstül-bőröstül bekebelezi, szó szerint elfogyasztja az embert. És ha nem gondoljuk számtalanszor tudatosan végig az életünket, akkor nagyon nehéz észrevenni, hogy miként lopódzott be ez a szemlélet a saját hétköznapi ítéleteinkbe.

Ugyanis hihetetlenül hatékony elhárító mechanizmusaink vannak arra, hogy ne kelljen az életünkön elgondolkodni. A leghatékonyabb hárítás a munka. A workoholista embert még hátba is veregetik, hogy lám, milyen odaadó a cég iránt, miközben egyszerűen arról van szó, hogy nem akar szembesülni az igazsággal. És az önmagunk elől való menekülésnek még számtalan formája van. Ilyen az összes függőség, a túlhajtott sport, szex, bulizás, a vásárlásmánia és megannyi más élvezet, ami elkendőzi a szemünk elől valós helyzetünket.
A nagy közös nyaralás viszont kizökkent ebből az állapotból. Egyszercsak ott találjuk magunkat egy vagy több olyan ember mellett, akik imerősek a fürdőszobából meg a reggelizőasztal mellől, de valójában alig tudunk róla, róluk valamit. Nincs mese, nem lehet elmenekülni a munkába, a sufniba, a bélyegeink közé, lesz, ami lesz, szembe kell nézni velük. És ilyenkor szokott kiborulni a bili. Kiderül például, hogy az együtt töltött idő nem feltétlenül hoz magával szeretetet. (A szeretet viszont feltétlenül időt teremt arra, hogy megmutassa magát.) Hogy nincs közös érdeklődés. Kiderül, hogy soha nem csinálnak semmit együtt, és nincs is benne tapasztalatuk, hogyan kell. Hogy otthon ki-ki éli a maga kis életét és észrevétlen elcsúsznak egymás mellett.És ezek a felismerések természetesen elrontják az ember vakációját.

Hurrá, nyaralunk!

Kapirgálódomb: Offline csipegetni való, Szemezgető: hurrá nem nyaralunk