Magkereső

 
03április

Guantanámo - A legalizált kapitalista nemezis

Guantanámo - A legalizált kapitalista nemezis
Guantanámo - A legalizált kapitalista nemezis

Hűen rekonstruált történet az emberi kegyetlenség bugyrából. Elgondolkodtatva az empátia képlékeny határvonalairól: honnan kezd el számítani egy emberélet a háborúban? Nyers, tényfeltáró alkotás a demokrácia zászlaja alatt elkövetett gyomorforgató bűnről, melyet, ha egy ember tesz a másik ellen azt a sajátos módon értelmezett demokráciában megtorolják, ha viszont a világ legnagyobb befolyásával rendelkező kormánya rendeli el, akkor azt nyugodt szívvel hajthatják végre, bármilyen büntetés kilátásba helyezése nélkül.

Mindennap szembesülhetünk a híradásokból az U. S. A. napjainkban viselt háborúinak borzalmairól, de rezignált tovasiklással feledkezünk meg azokról az emberi tragédiákról, amelyek az egyszerű számadatok mögött rejtőznek. Persze csak abban az esetben, ha egyáltalán hírt kapunk a számokról. Számba vétel általában ugyanis csak a nyugati áldozatokat illeti meg. De tegyük a szívünkre kezünket, tükörbe nézve önmagunkkal: mennyire izgat minket – a "nyugati ember" szemszögéből – egy tőlünk több ezer kilométerre élő nép polgárának a halála, ha az nem a saját szemünk előtt történik, és addig sosem találkoztunk egymással? Megrendít-e annyira a halála, mint egy honfitársunké, akinek szintén nem vetettünk oda még cs egy "sziá"-t sem, de azonos kulturális gyökereink vannak? Felkapjuk-e fejünk, ha azt halljuk: "Irak belvárosában robbantás történt..."? A válasz kézenfekvő: empátiánk szinte megszűnik, ha nem népünk fiával történik valami rettenetes dolog.

Tétlenül nézzük képernyőnkön a nap, mint nap megjelenő borzalmakat, az emberi jogok sárba tiprása szemünk előtt történik. Egy pillanatra talán megtorpanunk: "Ez szörnyű!", "Borzalmas!", néha egy könnycsepp is végig gördül arcunkon látva a képeket, majd tovább sétálunk, és azzal nyugtatjuk magunkat és gyermekeinket: "Látod milyen jó, hogy nem velünk történik mindez!", "Adj hálát a sorsnak/Istennek, hogy ez nem veled történik!". (Rengeteg hasonló jelenetet láttam a World Press Photo kiállításokon) A nyugati ember ugyanis átlagát tekintve önző, így szenvedést látván sem képes elvonatkoztatni önös érdekeitől. Ergo, ha nem veled történik, akkor inkább hunyj szemet fiam, és adj hálát, mert ennyi jár az égieknek!

A Guantanámo viszont nagyszerűen mutat rá arra, hogy milyen könnyen történhetne ez olyan emberekkel is, akik szintén azt a nyelvet használják anyanyelvként, mint mi (nyugatiak), s kiknek még akcentusa is ugyanolyan szépen cseng, akár a brit uralkodóé. Innentől válik ez a háború érdekessé egy diszkriminációkkal kitömött "civilizált" ember számára. Az addig csak adatként vagy hírként ismert áldozatokat elevenítenek meg.

Négy angol születésű pakisztáni fiú kalandját követhetjük ugyanis nyomon a vásznon, akik férfiúi koruk hajnalán – és nem sokkal a 2001. szeptember 11-i események után – úgy döntenek, hogy elindulnak származási helyükre, elkísérvén barátjukat az esküvőjére, nem is sejtve, hogy az új millennium évadnyitó háborújába csöppennek. Afganisztánba átugorva kezdetét veszi kálváriájuk: ártatlanul kerülnek fogolytáborba, majd Guantanamoba. A szigorúan rekonstruált film cselekménye kizárólag a megtörtént eseményeket mutatja be, miközben a történetet átélők interjúban narrálnak hozzá. A megpróbáltatások ábrázolását ez – a feszültségünket fokozva – még inkább emberközelivé teszi.

Sokkoló film, melynek képei láttán egy percig sem merülhet fel bennünk az a kétely, hogy torzított ábrázolást látnánk. Az igazi történet hátteréül szolgáló táj, a precízen felépített börtön-helyszínek és a kézi kamera használata pecsétként hitelesítik a képeket, melyet az egykori foglyok – Shaqif, Ruhel és Asif – interjúi szignálnak, aláhúzva az élethű színészi teljesítményt. Dokumentumfilmnek mesterséges, játékfilmnek azonban dokumentalista. Így a film valahol egy olyan határmezsgyén lavírozik, amit leginkább áldokumentumfilmnek neveznék, melynek varázsa éppen eredetiségében rejlik, tehát nem hasonlítható semmilyen propaganda kreációhoz. Bár célja az, hogy arra késztessen: vizsgáljuk felül azt a bánásmódot, amit jelenleg a világ csendőre és szövetségesei képviselnek, és tiltakozzunk a fogolytáborok embertelensége ellen, ezt viszont pusztán a tények bemutatásával teszi. Nem próbálja hatásvadász módon cifrázni az eseményeket, hogy azok még nagyobb nyomás alá helyezzék a nézőt. Pillanatra sem szakad el a fiúk sorsától a cselekmény, és nem kalandozik el a háború más személyeket is érintő borzalmaiban, így vérből is csak annyi kerül a vászonra, amennyi elengedhetetlenül szükséges. Az alkotás így szubjektív szemszöge ellenére jelesre vizsgázik tárgyilagosságból.

Ütős film, mely az elénk tárt borzalmak bemutatásával segít átélhetővé tenni azokat a gyötrelmeket és megaláztatást, amiket egyesek mind a mai napig kénytelenek elviselni, azok a táborokban raboskodók, akiket a demokrácia és a jólét fenntartása érdekében, az emberi jogok semmibe vételével tartanak fogva. Kimondatlanul is megfogalmazza, hogy szeptember 11 óta mennyire vált egyetemes emberi- és szabadságjogunk – függetlenül vallási vagy nemzeti hovatartozástól – könnyedén átgázolhatóvá. Ez a tény pedig, bár ellenkezik morális és jogi alapelveinkkel, a világ gazdagabbik felének polgársága mégis barom módjára tűri, hogy bekamerázzák és lefüleljék életét, kontrolált bábbá váljon. Az pedig legkevésbé sem érdekli, ha a nála szegényebbeket állatok módjára ketrecbe zárva kínozzák: "Látod milyen jó, hogy nem velünk történik mindez!" "Adjunk hálát, hogy ez nem velünk történik!"

Eredeti cím: The Road to Guantanamo
Rendező: Michael Winterbottom; (Mat Whitecross)
Főbb szerepekben: Riz Ahmed (Shafiq); Farhad Harun (Ruhel); Arfan Usman (Asif); Shahid Iqbal (Zahid); Jason Salkey (Military Interrogator Sheberghan); Jacob Gaffney (Kandahar Interregator); Mark Holden (Kandahar Interrogator); Duane Henry (Guard)

Kapirgálódomb: Kakasoknak, Szemezgető: Guantanamo