Magkereső

 
25február

Fanny Ardant: Egyszerűen szabad akarok lenni!

Fanny Ardant: Egyszerűen szabad akarok lenni!

Arcán széles mosoly ragyog – de szemérmes szempár fékezi, s ez furcsa összehatást ad tekintetének. Bájosan egzaltált vibrálás jellemzi, bohém nemtörődömség és félénkség között. Tiszteletre méltó dáma, ám játékos közvetlenséggel oldja fel a helyzeteket. Truffaut utolsó asszonyaként és múzsájaként futott be, ma a francia mozi és színház nagyasszonya. Nemrég az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag Díját kapta Taorminában. A 8 nő, A vágy forradalma, a Végre vasárnap, a Szomszéd szeretők sztárja egy napfényes reggelen Cannes tengerpartján mesélt életéről és pályájáról.

Kevesen tudják önről, hogy politológiából szerzett diplomát az egyetemen.
A szüleim nem akarták, hogy színésznő legyek. Attól tartottak, túlságosan szeszélyes ez a hivatás. Egy feltételt szabtak: szerezzek valami rendes szakmát, és ha utána még mindig színésznő akarok lenni, akkor nincs ellenvetésük. A legrövidebb kurzust választottam, így kötöttem ki a politológiánál, ez csak három évig tartott, míg a többi mind négy évig. Ez volt az útlevelem a szabadságba. Kezdetben nehezen ment a sorsom színésznőként, és anyám mindig azt hajtogatta: "Van egy diplomád, azzal bármikor elmehetsz dolgozni." Ám én makacsul kitartottam. Nem érdekel a belpolitika, két kis miniszter kicsinyes harca, mindig a világ kérdései izgattak. Nem napilapokból tájékozódom, hanem szakértők, politológusok és szociológusok könyveiből, mert úgy teljes rálátást kaphatok egy adott problémára. Félek a repüléstől, ezért sok helyre vonattal utazom – ide, Cannes-ba is így jöttem –, rengeteg időm van olvasni.

Legutóbbi filmjében (Mario Martone: A vér szaga) egy érett asszonyt játszik, aki románcba keveredik egy nála jóval fiatalabb fiúval. Be akarta bizonyítani a nézőknek, hogy még mindig tud vonzó lenni?
Ugyan, dehogy! Az a lényeg, hogy az általam játszott hölgy, Silvia, világéletében a férjéért élt, de az elhagyta. Üres a szíve. Tudatosan dönt úgy, hogy alapos megaláztatásnak teszi ki magát. Mert tudja, hogy a fiú el fogja hagyni őt, és ettől pokolian érzi majd magát. Nem hiszem, hogy ez a filmbéli nő különösebben szép volna.

Ezzel sokan vitába szállnának…
Lehet, hogy jól öltözött voltam, de azért, mert tetőtől talpig Dolce & Gabbanát viseltem! Mindent imádok tőlük, ha kosztümről és estélyi ruháról van szó, csak az ő kreációikat hordom! Ez a szerep mégsem a "szexi ladységről" szól. Ahelyett, hogy okos nőként viselkedne, Silvia döntése következményeinek tudatában megy bele ebbe a kapcsolatba.

Az ön személyiségében milyen arányban oszlik meg az "okos nő" és a "szexi lady"?
Patetikus lenne azt mondani, hogy szexi lady szeretnék lenni! Az élet túlságosan furcsa ahhoz, hogy minden ilyen simán működjék. Egyik nap ilyen vagyok, másik nap olyan. Nem akarok nagymamaként élni. De az sem hoz lázba, hogy úgy viselkedjem, ahogy a társadalom elvárja tőlem az én koromban. Egyszerűen szabad akarok lenni! Amikor harmincéves voltam, már akkor is állandóan azt kérdezték tőlem az újságírók, mit gondolok az öregségről? Megöregedni szenvedéssel jár, mert valamit elveszít az ember. De ennek ismeretében még mindig magad választhatod meg, hogyan reagálsz a helyzetre. Elfogadod, hogy az öregedés áldozata lettél, kisírod a szemeidet, és beállítasz a legközelebbi plasztikai sebészhez? Vagy teszel az egészre, és botrányos életet élsz? A döntés mindig a mi kezünkben van.

Milyen férfi tudja levenni a lábáról?
(Hosszan elgondolkodik.) Tudja, nem a jóképű férfiak vonzanak leginkább. A jóképűség tudata beképzeltté és korlátolttá teszi őket. Szeretem a normális kinézetű férfiakat, akik okosak, és gyorsan reagálnak mindenre. A playboyok nem az én eseteim. Tulajdonképpen egész életemben kerültem őket. Azt hiszem, a férfiaknak is tartózkodniuk kellene a szép nőktől – nem így van?

Hát, ezzel sem feltétlenül értenék egyet… Komolyan mondja, hogy nem érdeklik a jóképű férfiak?
Igen (nevet), habár nem teljes mértékben. Tudja, amikor padlón vagyok, szokásom, hogy elmegyek egy könyvesboltba körülnézni. Felkaptam egy könyvet, és megtetszett a szerző képe. Az értelmiségiek többnyire nem valami jóképűek, de ez a férfi a fiatal Lino Venturára hasonlított. Elolvastam a fülszöveget, és máris megvettem a kötetet. Ebből a könyvből készült az új filmem. Látja, rám is tud hatni egy férfi arca. Szeretem még, ha egy férfi okos, és van humorérzéke. Ha mindenről van véleménye. Imádok könyvekről, zenéről, a világ dolgairól csevegni. Egy playboy aligha lenne megfelelő partner egy ilyen párbeszédben.

Ne legyen a férfi romantikus?
Inkább ne. Rengeteg romantika szorult belém. Két embernek is bőven elég (nevet).

Mi hangolja le? Gyakran jár ellenszerként könyvesboltokba?
Nagyon hangulatember vagyok. Sokszor törnek rám rossz érzések. Nem tudom, honnan jön ez. De érzem, hogy küzdenem kell ellene. Még itt, Cannes-ban is pocsékul képes érezni magát az ember, ugye? El tudom képzelni, hogy az újságírók is nagyon elszigeteltnek érzik magukat ebben a tömegben. De amint belépünk a moziba, már nem vagyunk egyedül. Jó dolog, hogy lehet beszélni a magányról, sőt ki lehet nevetni. Sok minden fel tud villanyozni: beszélgetések, filmek, helyek, emberek. Mindig az éles, gyors benyomások. Ilyenkor nyomban eltűnik a rosszkedvem. Higgye el, a könyvesbolt nagyon jó gyógyszer!

Gondolom, François Truffaut felbukkanása alaposan felforgatta az életét.
Igen. Az ember egyszer csak találkozik valakivel, és pusztán attól, hogy figyeli, hogy beszél vele, érzi, hogy legbelül megváltozik benne minden. Truffaut teljesen átformálta a rálátásom az életre.

Sokszor emlékszik rá?
Ez nagyon furcsa kérdés. Mit gondol?

Hogy igen. Ha pályája elején találkozik azzal a rendezővel, akivel tökéletesen kijön, és aki felállítja önben a művészi mércét, utána nem esik bele abba a hibába, hogy minden rendezőt hozzá hasonlít?
Nem. Ha nagyon fiatalon része volt az embernek abban az adományban, hogy többé válhatott valaki által, kár lenne szomorúan leülnie, és azt mondania: "Ó, de hát mindennek vége!" Csak azért sem! Ô kinyitott egy ajtót bennem, és hagynom kell, hogy megtaláljanak a dolgok. Az viszont igaz, hogy a legfontosabb tulajdonság, amit szeretek egy rendezőben, az energikusság, a lelkesedés – és ez tőle ered.

Kétszer is eljátszotta Maria Callast: először Roman Polanski rendezésében színpadon (Mesterkurzus), majd Zeffirelli irányításával filmen (Mindörökké Callas).
Az embernek általában egyszer van szerencséje. Nekem viszont kétszer volt. Amikor Zeffirelli felhívott, azért sem utasíthattam vissza, mert már életre keltettem ezt a szerepet korábban. A mozi egyébként teljesen más médium, még akkor is, ha ugyanazt a karaktert kell eljátszani. Ez a film ráadásul abszolút fikció: eljátszik azzal a gondolattal, mi lett volna, ha Callas igent mond arra a fausti csábításra, hogy korai lemezeire tátogva forgasson operafilmet a pályája végén, amikorra már tönkrement legendás énekhangja. Annyira imádtam Callast, hogy alig tudtam kivárni, míg elkezdjük a forgatást, és én újra magamra ölthetem a karakterét. Ugyanakkor nagyon nehéz volt angolul játszanom, ez minden francia színésznek nagy kihívás: nem a szavak megértése komplikált számunkra, hanem átvenni a nyelv ritmusát és zenéjét.

Nem próbálta olykor imitálni őt? A viselkedését, a gesztusait?
Nem, az utánzás nem érdekel. Azt is mondhatnám, már-már dokumentumfilmet forgattunk. Szokatlan és rendhagyó nézőpontból tekintettünk Callasra: élete utolsó hónapjait idéztük fel, amikor egyedül maradt, mert megszakította a kapcsolatot mindenkivel, és senkinek fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele. Nem rágtam át magam a róla szóló könyveken. Csak az érdekelt, mit érez, és mit gondol. Imádtam Zeffirellit is. Roppant ravasz rendező, de egyúttal nagyon lelkiismeretes. Szenvedélyes figura, aki imádta Callast. Nagyon jól ismerte őt, ezért tudtam, hogy mindig korrigálja a játékomat, ha rossz irányba tartok. Callas tökéletes lecke abból, hogyan éljen az ember az "abszolútumért". Hatalmas kurázsi és szenvedély fűtötte őt.

Bő negyedszázados filmes pályafutás után nem jelentkeznek a kiégés jelei?
Nem! Amikor színésznő lettem, eldöntöttem, hogy csak akkor veszek részt bármiben, ha lelkesedem érte. A filmezés nálam szenvedély kérdése. Nekem csak az számít, hiszek-e a sztoriban, és hogy szeretem-e az embereket, akikkel együtt dolgozom: tudnom kell, hogy a következő két-három hónapot jó társaságban fogom eltölteni a forgatáson. Sosem választok filmeket és szerepeket stratégia alapján. Még pénzért sem! A nagy karakterek izgatnak a legjobban. Olyan figurák, akiktől magam is tanulhatok. Ezért élveztem annyira Sarah Bernhard vagy Maria Callas életre keltését.

Párizsban él…
Az egész világon ezt a várost imádom a legjobban. Valahányszor hazaérkezem egy-egy utamról, mély levegőt veszek, és azt mormolom: "hmmm… Párizs!" A lakásom a Trocadero parkja felett van. Hatalmas fák állnak az ablakom alatt. De sajnos minden évben kivágnak belőlük egyet. Attól félnek, hogy rádőlnek a járókelőkre. De kit érdekel? Legközelebb megölöm a fickót, ha megjelenik, hogy kivágjon egyet! Szeretek otthon zongorázni. Most Chopinnel bajlódom.

Mit tart a legtöbbre az életben?
A szabadságot! És ezt becsülöm a legtöbbre másokban is. Mindig nagy árat kell fizetni érte. De a szabadság őszinteséget hoz. Nem rossz dolog azt mondani valakiről az élete végén: "szabad ember volt".

Ön milyen árat fizetett a szabadságáért?
Néha azt mondogatom, nincs semmim. Mert nem élek hatalmas házban, nincs jachtom, vidéki villám. De nem is kell ezeknek a fenntartására pénzt keresnem. Vagyis nyugodtan nemet mondhatok egy filmre, ha nem tetszik. Ez nagy luxus. Néha kétségbeesem: "Muszáj játszanom ebben a filmben, mert fel kell újíttatnom a tetőt, és ki kell fizetnem az adót", de aztán legyintek: egy frászt! Van annyi pénzem, hogy független maradhassak. A három lányomnak azt mondtam: "Olyan szakmát válasszatok, amelyikbe fenntartás nélkül beleszerethettek." Mindig kell lenni az életben valaminek, ahova elmenekülhet az ember: ha szenvedélyt érez a hivatása iránt, sosem lesz magányos, elveszett. A szeretet hamar eltűnhet, a gyerekek felnőnek, és kirepülnek a házból, a férfiak továbbállnak. A mozi és a színház sokszor mentett már meg engem.

Egyik lánya sem akar színésznő lenni?
Nem, úgy érzik, a mama amúgy is elég kibírhatatlan volt, minek kövessék hát a példáját? (Nevet.)

Pályakép: Fanny Marguerite Judith Ardant 1949-ben született a Loire menti Saumurben, s Monacóban nôtt fel. François Truffaut múzsájaként vált ismertté (Szomszéd szeretôk, 1981, Végre vasárnap, 1983), majd Alain Resnais látott benne fantáziát (Az élet kész regény, 1983, Halálos szerelem, 1984, Melodráma, 1986). Forgatott többek között Schlöndorff-fal, Margarethe von Trottával, Ettore Scolával, Antonionival, François Ozonnal. Középsô lánya Truffauttól született. 1985-ben forgatás közben értesült Truffaut haláláról, de nem engedte, hogy leálljanak a munkával. Októberben visszatér a színpadra Gérard Depardieu oldalán – tagadja, hogy szeretôk volnának. Fontosabb filmjei: A tengerpart hölgyei (1981), Desiderio (1983), Swann szerelme (1984), Családi balhé (1986), A család (1987), Szerelem és félelem (1987), Chabert ezredes (1994), Sabrina (1995), A hetedik szoba (1995), Túl a felhôkön (1995), Desiré (1996), Rizsporos intrikák (1996), Elizabeth (1998), Balzac (tv, 1999), A vágy forradalma (2000), Mindörökké Callas (2002). Legjobb színésznô Berlinben, Európai Filmdíj, César-díj. Az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag Díja kétszer.

 

Kapirgálódomb: Offline csipegetni való, Szemezgető: Fanny Ardant - vágy forradalma