Magkereső

 
04június

Baader Meinhof csoport

Baader Meinhof csoport
Baader Meinhof csoport

Történelemtudományban járatlan elmének vajmi keveset mondhatna egy európai ország sötét évtizedének kronologikus filmes feldolgozása. Jómagam annak számítok, messze nem vagyok Németország huszadik századi történelmének elmélyült ismerője. Ellenben A Baader Meinhof csoport egy olyan alkotás, amihez úgy gondolom nem is kell akadémikusnak lenni. Egyszerű sablonokkal, a fontos eseményeket felvonultatva dolgozik, olyan brutális energiákkal, amit úgynevezett ’igaz történet alapján készült’ mozgóképekben még nem igen láthattunk.

Tudjuk, hogy a történelem a maga megváltoztathatatlanságában is egy képlékeny massza. Különösen igaz ez a huszadik század második felére, hiszen a legújabb kori kutatások derítettek fényt olyan eget verő hazugságokra és igazságtalanságokra, amiknek eredményeképpen a kollektív felelősség újkori felfedezésével emberek milliói érzik szarnak magukat.

Szeretünk a felelősségvállalás híres szólamával harcba indulni, mert felelős mindig kell. Hát hogyne, hiszen nem mindegy, hogy Mari néni ablakát Pistike vagy Gyurika törte be! Vagy tulajdonképpen ettől még éhen hal a gyerek és nem kapom vissza a munkámat? Legyen az jogi, erkölcsi avagy ontológiai kérdés; ok-okozatok, miértek, viszonyrendszerek és ellentétpárok mentén működik az európai ember agya. Nem félreértendő: európai, mint az évszázadok által meghatározott határokkal, elvrendszerrel és kultúrával rendelkező államok olvasztótégelye. Nem egysége, hiszen nem mi, XXI. századi magyarok választottuk szomszédainkat! Valamint nem igen tapasztaltam még, hogy kegyetlen bűntudat mardosná a ’fehéreket’ a ’rézbőrűek’ ellen elkövetett bűneik miatt. Lényeg, hogy legújabb századunk nagy divatja a felelősök felkutatása – gondoljunk csak olyan markáns példákra, mint a különféle ügynök-botrányok, vagy egy másik német filmet invitálva a párbeszédbe, A mások élete. Kérdem én, ifjú titán, hogy minek vájkálunk annyit a múltban? Miért kaparjuk elő a régi fotókat, hogy könnyes szemmel nosztalgiázzunk: bezzeg akkoriban még milyen jó volt? Miért, most annyira rossz? Kérdem én elsősorban a kritikától, hogy miért várjuk el egy történelmi filmtől, hogy gondolatokat közöljön? Elvégre a történelem tényekkel dolgozik, nemde? Azokat maximum bemutatni lehet, ami véleményem szerint jelen filmben, minden bosszantó hiba ellenére viszonylag sikerült. Magas labda, de a könnyű ellentámadás helyett inkább haladjunk szépen tovább!

A Baader Meinhof csoport brutalitása végzetes lendületében keresendő. Könnyedén rásütheti az ember az akciófilm címkét is, mert ennyi bombával és kézifegyverrel még egy világháborús moziban sem igen találkozhatunk. Zárójelben jegyzem meg, hogy miért ne lenne ennyi, ha már egyszer 20 millió euró állt rendelkezésre! Az első osztályú akciójeleneteken túl azonban a mozgókép az egyes momentumokon keresztül képes a kort, a motivációkat és a fanatizmust is megragadni. Namármost ugye nekünk az a gondunk, hogy nem gondolkodik a film; pontosabban ez a kritika nagy részének a gondja. Ez egyetlen dolog miatt nyerhet létjogosultságot: nevezetesen, hogy tulajdonképpen szerzői szándék volt a felelősségvállalás általi gondolatébresztés, bűntudatkeltés. Ne feledjük azonban, hogy a film alkotói, maguk is átélték az eseményeket, sőt, szimpatizáltak is a RAF-fal, ezért nehezen hiszem, hogy pont ők mondanának ítéletet felettük. Mondjuk, hogy ezek csak szólamok a sajtónak, a reklámkampány részei. Úgyhogy azt hiszem, már két indok miatt is semlegesítődik az úgynevezett ’komoly történelmi film’ vonal: először is Barthes – mint már oly sokszor mondtam – már a hetvenes években végérvényesen kinyírta a szerzőt, úgyhogy lényegileg tök mindegy, hogy az mit mond alkotásáról. Másodszor pedig, ha netán nem fogadnánk el a francia gondolkodó elméletét, a szerzők létrejött és önálló életet élő művük által írják felül azt, amiről beszélnek. Ha valóban felelősségvállalás lenne a film, akkor egy ügyes dramaturgiában az elején szimpatikusnak tartott karakterek észrevétlenül váltanának negatív színezetűre, hogy a film végén ne sajnáljuk őket, hanem egyet értsünk jogos végzetükkel. Csakhogy, minden sablon, agresszivitás, túlzás és demagógia ellenére egy szemernyit még a megszállott Baader is szimpatikus marad.

Úgy vélem ideje lenne tudatosítani magunkban, hogy az egyes műalkotások a publikum elé kerülve elkezdik ezerarcú, ám önálló életüket élni. A művészet elemi összetevője a befogadó, kinek véleménye szerves része lesz a látott/halott/olvasott/megélt művészeti produktumnak. Nem tagadhatjuk meg persze azt a hermeneutikai tézist sem, miszerint alkotás tulajdonképpen nem létezik a jelenben, hiszen elvárási horizontunk folyamatos változásban van. Egy szöveg vagy egy kép újonnan szerzett ismereteink fényében, melyek nagyban módosítják mind érzelmi, mind magatartásbeli hozzáállásunkat, egészen másként tűnhet fel a szemünk előtt. Továbbfejtve ezt a gondolatot, kimondhatjuk azt is, hogy a műalkotás, az egyszerűség kedvéért most használjuk a szöveg fogalmat, egy folyamatosan változó valami. A változást, mint olyat, az én csak térben, tehát tárgyakon, és időben, tehát térben (tehát tárgyakon) érzékeli. Ő maga az állandóság, az alfa és az ómega, hiszen magát valóban a mindenséggel méri. Mi változik hát: a szöveg. Derrida óta tudjuk, legalábbis egyesek sejtik, hogy az igazság, az a nagyszerű, örök bigyó, nem létezik. A francia mester megfogta ezt az elcsépelt fogalmat és kidobta a kukába. Helyette van a pillanatról pillanatra változó szöveg, mely tulajdonképpen önmagát írja újra. Írja, hiszen nem tehet mást, és újra, hiszen más az olvasat évről évre úgy, hogy a papírra nyomtatott, tekercsre filmezett, vászonra pingált mű semmit sem változott. A szöveg ugyanaz maradt, bizonyítva a modernitás nagy észrevételét, melyre napjainkban döbbentek csak rá, hogy a nyelv a főnök. És ez nem ám strukturalistáskodás; ez kérem a nagy büdös észrevétel! Éppen ezért felül kell bírálni magának az értelmezésnek a szükségességét is. Akkor mégis mire való a szaktudomány és a kritika? Na itt van a kutya elásva!

A kritika feladata nem kevés: szilárd vélemények közlésével az egész befogadói horizont tájékoztatása, befolyásolása, önálló állásponthoz segítése. Ezzel nem igen lehet vitatkozni. Ezt pedig, mivel nincs joga – és persze lehetősége sem, mert egy igazán értékes műalkotás nem engedi – meghatározni a jelentést, csupán játékkal érheti el. A kulturális újságírás játék a nyelvvel: együtt alkotás, újrateremtés, de nem az adott alkotás újrakonstruálása, hanem önálló mű létrehozása. Nem a lényeg érdekel, mert őszintén szólva azt egy hülye is látja; azok a finomságok, amiktől valami a ’tetszik’ kifejezésre sarkall, azok a formai ötletek, amelyek újak. Az újdonság, mint esztétikai kategória fellebbezhetetlenül uralja a kortárs művészet befogadásának komplex rendszerét. Talán valami romantikus csökevény ez, hogy még a XXI. században is az eredetit, a zsenit keressük, vagy egyszerűen csak bele van kódolva a homo sapiensbe az új iránti olthatatlan vágy. Egy egész korszakot meghatározhat az újnak léte/nemléte, hiszen a posztmodern tragédiája éppen a szembesülés azzal, hogy már mindent megírtak előttünk. Ennek feloldása két irány lehet: az egészséges intertextualitás, avagy a rosszindulatú ’ezt innen meg innen lopta’ frázis. Szerencsére sok a pozitív feloldás, akik azonban egytől egyig elismerik, hogy most már bizony komolyan játszani kell a formával is, önmagában, nem-tudatosan teletömködve jelentésekkel, mert anélkül nem megy. A kritika feladata az adott kulturális termék beágyazása a jelenkori művészeti véráramokba, elemzéssel, analógiákkal és bátor véleményformálással. „Az írás kibogozandó, nem megfejtendő.” Van új a nap alatt, nem kell megijedni, hiszen a rendelkezésünkre álló grammatikai készlettel végtelen számú szöveget hozhatunk létre. Ezért nem kétségbeesni kell, hanem megpróbálni egy útmutatást adni a befogadó kezébe, egy könnyebben emészthető valamit, ami által passzivitásra, tespedtségre kárhoztatott agya egy kicsit megmoccan. Aztán ha akarja, majd kitalálja, hogy mit Jelent a szöveg.

A Baader Meinhof csoport, csak hogy tárgyunkhoz visszatérjünk, egy remek példa erre. A kritikus feladata itt annak meghatározása, hogy egy professzionális rétegfilmmel van dolgunk, remek ötletekkel, ám a hozzá fűzött, egyébként komolytalan célok be nem teljesítésével. Ismétlem: nem feladata egy művészi produktumnak a céltudatos, már-már messianisztikus tudatosság. A történelmet bemutatni lehet, esetleg elemezni, de gondolatokat közölni vele képtelenség. Lehet: ostoba, direkt, didaktikus módon; ettől azonban szerencsére messze áll jelen mozgókép. Fenti eszmefuttatásomból talán kitűnik, hogy a történelem, mint elemzendő, tanulandó valaminek ellenségeként én inkább az írás jelenlévő, előremutató energiáiban hiszek. Vagy az is lehet, hogy az is csak egy blama?

Kapirgálódomb: Online táp, Szemezgető: Baader Meinhof - RAF