Magkereső

 
05november

A morfikus mező elmélete

A morfikus mező elmélete
A morfikus mező elmélete

Világunkat olyan láthatatlan mezők hálózzák be, amelyek egységbe kapcsolják az élőt és az élettelent, az emberi agyat és az állati elmét. Legalábbis ezt állítja a morfikus mezőkről szóló elmélet.

Vajon honnan tudja Doris kutya szőre, hol kell feketének nőnie és hol fehérnek? – tanakodott a kislányom a szüleim foltos pointerjét szemlélve. Ezzel öntudatlanul is ugyanazt a kérdést tette fel, mint amelyik a brit biológust, Rupert Sheldrake-et elvezette a morfikus mezőkről szóló elmélete megalkotásához.

Sheldrake tanításait a hivatalos tudomány ugyan mind a mai napig vitatja, ám a kétségkívül meggyőzően hangzó érvelés választ ad egy sor, egyébként megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségre. A kutya foltjainak szabályosságán túl például arra, hogyan működik a rejtélyes kommunikáció, a telepátia, mi áll titokzatos megérzéseink hátterében, és honnan tudja a macskánk, mikor érkezünk haza.

Sheldrake a morfikus mezőkről szóló teóriájával a 70-es években egyértelműen harcot hirdetett a klasszikus természettudomány ellen. Meggyőződése szerint ugyanis az olyan ismert erőterek mellett, mint a gravitációs vagy az elektromágneses mezők, világunkban úgynevezett morfikus mezők is léteznek: ezek a láthatatlanul szerveződő struktúrák időtől és tértől függetlenül alakképződési és magatartásmintákat adnak. A morfikus mezők az élőlények és absztrakt létezők univerzális adatbázisának tekinthetők, míg szűkebb rétegük, a morfogenetikus mezők (morph = forma, genezis = teremtés, valaminek a létrejötte) csak az élő szervezetekre vonatkoznak, és a természet emlékezetét jelenítik meg.

A biológus ilyen irányú érdeklődése akkor ébredt fel, amikor a növények törzsfejlődését tanulmányozta a cambridge-i egyetemen. Főként az foglalkoztatta, hogyan válik az egyetlen kiinduló sejtből élőlény. Hogyan lehetséges, hogy ami egyetlen, önmaga tökéletes másolatait produkáló sejtből indul, abból a végén levél lesz, szár és virág? A tudomány minderre a sejtek örökítőanyagában, a DNS-ben találta meg a magyarázatot, mondván, a különböző fajok egyedfejlődésük során egyszerűen génjeik utasításait követik. Sheldrake szerint azonban könnyen rájöhetünk, hogy ez a magyarázat nem kielégítő. „A test valamennyi sejtje ugyanazokat a géneket tartalmazza. A testünkben ugyanaz a genetikai program van jelen a szem, a máj és a kar sejtjeiben. Ugyanaz a lábunkban. Ám ha a sejtek programozása azonos, hogyan fejlődnek mégis annyira eltérően?” – tette fel a kérdést leghíresebb, Az élet új tudománya címet viselő könyvében. És rögtön meg is adta a választ: az alapmintát a morfogenetikus mezők szolgáltatják, ezeknek az ereje irányítja úgy a növekedőben lévő szervezet fejlődését, hogy az fajának többi példányához váljon hasonlóvá. A DNS tehát nem a szerveződés forrása, hanem sokkal inkább csak egyfajta „vevőkészülék”, amely a mező utasításait fizikai formába önti.

Ilyen archaikus emlékezettel valamennyi élőlény rendelkezik. A „gilisztamező” például a növekvő gilisztaembrión belül befolyásolja a sejteket és szöveteket, hogy a végeredmény a teljesen kifejlett, összetéveszthetetlen földigiliszta legyen. Ami a gilisztánál vagy a teknősbékánál működik, az Sheldrake szerint vonatkozik azokra a szociális mezőkre is, amelyek élőlények egy-egy csoportján belül szervezik és koordinálják az egyedek magatartását. Ennek köszönhető például az az alakzat, amelyben egyes madarak repülnek. Minden egyes morfikus rendszer, mondjuk egy elefántembrió, hasonló szervezetek sokaságához kapcsolódik, ebben az esetben az elefántősökhöz. Ilyen módon minden egyes elefánt visszanyúl a faj egyesült emlékezetéhez, és egyben maga is gyarapítja azt. Az emberek esetében ilyenkor beszélünk arról a közös ősemlékezetről, amelyet Jung kollektív tudattalannak nevezett.

A morfikus mező érdekessége, hogy tanulékony. Sheldrake-nek a kollektív emlékezet mellett szóló egyik példája a nagy amerikai marhatenyésztő telepekről származik, ahol az állatokat manapság már nem vasból készült rácsokkal tartják távol az úttól, hanem csak a rácsot utánzó, festett csíkokkal. A festett változat mégis ugyanolyan jól működik, mint a valódi, még olyan állatok esetében is, amelyek az igazival soha nem találkoztak. Egy másik példája szerint ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy szögesdróttal vegyék körül a lovak kifutóját, mert a megvadult lovak egyenesen nekifutottak volna és veszélyesen megsérülnek. Az elmúlt ötven év során azonban a lovak megtanulták, hogy ne menjenek a szögesdrót közelébe, még a csikók is ritkán futnak oda, az egész faj tehát kifejlesztett egy újfajta szorongást. De a „tanulás” megfigyelhető az élettelen anyagok világában is, ahol egy új vegyület először csak lassan ölt kristályos formát, ám minél többször állítják elő, a kristályosodás annál gyorsabban játszódik le.

Az eredeti mintában – adott esetben a lovak vagy a kristályok kollektív emlékezetében – a morfikus rezonanciának nevezett visszacsatolási mechanizmus idézi elő a változásokat. Sheldrake teóriája szerint egy forma létezése önmagában megkönnyíti azt, hogy valahol másutt egy hasonló forma jöjjön létre, és minél gyakrabban fordul elő egy jelenség, annál valószínűbb, hogy újra megtörténjen.

Kapirgálódomb: Tojások voltunk, Szemezgető: morfikus mező - morfogenetikus mezők - Rupert Sheldrake